Erről szólt az egész hetem. Kedden a BMC-ben vizsgálták a szexuális betegségeket, csütörtökön az Istenhegyin nézték a kariotípust, ma meg a Jánosban voltam 3 pontos cukor és inzulinterhelésen.
Az az igazság, hogy büszke vagyok magamra. Pár éve még rendszeresen elájultam vérvétel után és szó sem lehetett arról, hogy én éhgyomorra bevezessek a városba és 3 nap leforgása alatt ötször szúrassam meg a vénáimat. Mi mindenre nem képes egy nő azért, hogy legyen gyereke!
Az én csudajó vénáim viszont nem igazán bírják a kiképzést. Mostanában nagyon fájnak a szúrások. Ma már hideg vizes borogatást raktam rájuk itthon. Régen meg sem éreztem a tűt. Azt mondták, ez a része egyre rosszabb lesz...
Továbbra is abban reménykedem, hogy június közepén el tudjuk kezdeni a lombikot, de erre persze semmi garancia sincs. Jó lenne, ha addig megérkezne a kariotípus vizsgálat eredménye is, mert ha kiderülne nálam valamilyen rendellenesség, akkor megcsinálnák az Istenhegyin a PGD-t potom pénzért. Amúgy sajnos nem. Két vetélés, három sikertelen IVF és az előrehaladott anyai életkor nem elég nekik. Elvileg a visszaélések miatt korlátozzák. Szóval most azért imádkozom, hogy rossz legyen a genetikám, mert elegem van abból, hogy szűrés nélkül visszaültetik a kívülről szépen fejlődő embriókat és az ember 2 hétig feleslegesen reménykedik utána.
Gondolkodom még egy virtuális méhtükrözésen is, mert nem múlik el a jobb oldali petefészek körüli fájásom. Az orvosok semmit sem találnak. Már elkezdtem endometriózisra is gyanakodni, amit sajnos csak laparral lehet biztonsággal kimutatni, szóval nem tudom, hogy érdemes-e erre 22 ezret kiadni. Háááát, nyaralás úgy látom idén sem nagyon lesz...
Balázst nem vették fel a Katolikus óvodába. Szóval megint rossz csillagok keringenek felettünk...
2016. május 27., péntek
2016. május 13., péntek
Könnymentes beszoktatás :)
Most már bátran állíthatom, hogy drága gyermekem gond és könny nélkül
beszokott a Bölcsödébe. Két hét betegség miatti kihagyás után is simán bement
ma egyedül a csoportszobába. Na jó, ez
csak egy délelőtti pár órás fizetős csoport, mert az állami részre februárban
már nem tudták felvenni, de akkor is
hatalmas előrelépésnek gondolom.
Természetesen most is kaptam az ismerőseimtől a
megjegyzéseket, hogy ezzel a módszerrel soha nem fog beszokni, de én
kitartottam ez elveim mellett. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy nem
mindenki teheti meg, hogy hónapokig együtt járjon a gyermekével közösségbe, de akkor legalább megtehetné, hogy
nem kritizál egy olyan módszert, amiről még nem is hallott.
Heti kétszer jártunk február közepétől. Eleinte a
szoknyám alá bújt, el sem mozdult mellőlem. Ő egy nehezen oldódó gyermek, neki
az kellett, hogy hosszú ideig mellette legyek, együtt játszunk, együtt menjünk
ki a Bölcsöde udvarába. Olyan mint az apja, először figyel mindenkit aztán
szépen fokozatosan feloldódik. Bele sem merek gondolni, hogy mekkora trauma
lett volna neki, ha csak úgy hirtelen 1-2 hét beszoktatás után ordítva ott
kellett volna hagynom. Hálás vagyok a Bölcsi dolgozóinak és a sorsnak is, hogy
úgy alakította az életemet, hogy csak heti három napra kellett visszamennem
dolgozni és hogy maradt két szabadnapom, amikor is a Balázzsal eljöttünk a Bölcsibe. Nem mondom, hogy nem esett nehezemre a
millió és egy feladatom mellett, de megérte. Az hogy a gyermekem várja a bölcsit és örömmel
sétál be egyedül, az felülmúlhatatlan. Persze az is szerencsés volt, hogy nem
hirtelen kellett megszoknia a hiányomat. Kezdtük azzal, hogy a nagymama
vigyázott rá abban a három napban amíg én dolgoztam. Siettem haza, ahogy csak
tudtam. Reggelente, ha felébredt akkor rámutattam az órára és mondtam neki,
hogy mikor érek haza. Amikor hazaértem, akkor rámutatott ő is az órára és
mondta, hogy „Jaja( azaz Anya) tik-tak hazajön”. Már gyönyörűen, mondatokban beszél, de valahogy a „Jaja”
megmaradt, szinte az összes babanyelven kreált szava eltűnt már. Csodákat tett
vele a heti 45 percnyi logopédia, amire szeptember óta járunk és a heti egy óra
gyógytorna, amire december óta megyünk. Mindkét foglalkozást a Balázs által
imádott Zsófi tartja, akibe az én drága kisfiam szinte szerelmes. A „r” és „l” betűket még nem tudja kiejteni,
de ez még nem is baj, viszont két nyelven is elszámol tízig és a színeket is
nagyjából ismeri.
Bárcsak lenne ilyen szerencsénk az óvodával is! Két helyre
jelentkeztünk. Oda már fel is vettek, ahová hivatalosan tartozunk, de mi inkább
a Katolikus óviba mennénk, ahonnan még nem érkezett válasz. Az első helyen
biztosan tudom, hogy nem szeretik a hosszas beszoktatást, úgy hogy nehéz dolgom
lesz, ha nem vesznek fel a másikba.
Egyébként szeptembertől már én sem tehetem meg, hogy hónapokig
szoktassam be az új helyre, mivel heti 5 napban fogok dolgozni és anyukám is
hazautazik addig, úgy hogy lesz min izgulni. Azért az sem állapot ami most van,
január óta együtt lakunk pedig a házunk nem túl nagy, de mivel egyik bölcsiben
és családi napköziben sem volt már hely, kénytelenek voltunk ezt a megoldást
választani.
Egyébként jól vagyunk, csak semmire sincs időnk. Most a
vasárnapi „Sam a tűzoltó” party-ra készülünk, amikor is egyetlen kicsi kincsem
HÁROM éves lesz. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)