Back to work

Három év és egy hét itthonlét után visszamegyek dolgozni. Kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot: heti 3 nap munka( napi 6 óra) teljes fizetésért.
Tudom, tudom, eddig kézzel-lábbal tiltakoztam a munka ellen és rázott a hideg a szeptemberi kezdéstől, most mégis meggyőztek. Ennek több oka is van. Az egyik a pénz, ami nagyon jól jön egy újabb 300ezres lombik kör előtt. A másik Balázs közösségbe szoktatása, amit amúgy is tavaszra terveztünk, mert nem bírtam volna szeptemberben egyszerre 40 órában dolgozni és az Egyetlenemet hirtelen egy egész hétre beszoktatni az oviba. A harmadik az, hogy ha esetleg összejönne még egy baba, akkor sokkal több pénzből számolnák ki a CSED-emet, mint legutóbb és mindehhez a szabadságaimmal együtt csak 180 napot kell ledolgoznom. Az utolsó ok az, hogy jól esik  pihentetni kicsit a tesóprojektet, mert már teljesen kimerítő, hogy minden gondolatom e körül forog. Annyira depressziós vagyok, hogy elsírom magam, ha meglátok egy kisbabát vagy arra az időszakra gondolok, amikor Balázs kicsi volt. Mindegy hol vagyok, mit csinálok, nem tudok uralkodni magamon. Múlt héten végig bőgtem a Kerekítőt, megsirattam a közel két és fél évet, amit ott töltöttünk Balázzsal. Négy hónapos pici baba volt, amikor az első foglalkozáson részt vettünk és azt terveztem, hogy majd együtt megyünk oda a Kistesóval is úgy mint mindenki más. Az összes anyukának ott van a pocijába vagy a karjában a kistestvér. Ordítani tudnék, amikor eszembe jut, hogy márciusban én is szülhettem volna. Azt hiszem, most jött ki rajtam minden szomorúság, amit egy-egy sikertelen hónap, lombik vagy terhesség után elfojtottam.

Tulajdonképpen gyászolok, feketébe borult most a világ. Közben majd megesz a lelkiismeret, hogy nem elégszem meg egyetlen-egy gyermekkel. Természetesen ő a mindenem, életem értelme, legnagyobb szerelme, de nekem ez most nem elég. Még most tudnék szülni, mert véges a petefészek tartalékom, a férjem katonái meg egyre gyengébbek lesznek a kiújuló visszér miatt. Tulajdonképpen ez a kapuzárási pánik okozza nálam ezt a hatalmas vágyakozást a Kistestvér iránt. A férjem ugyanígy van vele mint én, imádja a Kisfiúnkat és ugyanúgy szeretne ő is egy újabb gyermek, örömmel megduplázná az ő érte érzett szeretetet.

Éjszaka nem tudok aludni, forgolódom, mert nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Vajon be tud majd Balázs szokni a közösségbe? Olyan kis gyámoltalan, úgy fél a a saját korosztályától, nem mer bemenni közéjük hiába járunk heti három-négyszer gyerekek közé. Mindig megfogja a kezemet, vagy az ölembe kéretszkedik amikor kíváncsi arra, hogy mit csinálnak a többiek, ha meg eltávolodok tőle akkor utánam kiabál vagy szalad és visszavisz a gyerek közé, a lényeg, hogy ne legyen egyedül köztük. A nagyobb gyerekekkel és pár felnőttel vígan elvan. Anyára egyből nincs szükség, ha valakit megkedvel. Ilyen például a logopédusunk is, akitől sírva megyünk el minden héten. Már be sem kell mennem a foglalkozásra, simán elvannak kettesben. Tudnék még jó pár ilyen példát mondani, szerencsére. Na de sikerül vajon olyan bölcsit/ óvit találnom ahol ő így megkedveli a dadust/ óvónénit? Ettől tartok a legjobban.
Helyet találni év közben egy gyereknek iszonyatosan nehéz feladatnak bizonyul. Felhívtam jó pár helyi magán családi napközit, de nem jártam eredménnyel. Eredetileg az volt a terv, hogy csak heti egy napot tölt közösségben, a másik két napon apukával lesz itthon, aki home-office-ban szokott lenni heti kétszer. Erről viszont lebeszéltek, mert heti egy napra lehetetlen a gyerekeket beszoktatni, minden héten előről lehet kezdeni. Ráadásul az nem tesz jót a gyereknek, hogy nézi a tévét, amíg Apa dolgozik, mert ilyenkor neki ténylegesen dolgoznia kell, nem lehet a gyerekkel játszani. Szóval heti három napra el kell valahová helyeznem.
Az egyik lehetőség a helyi bölcsőde, ami eddigi tapasztalataim szerint( láttam ahogy altatás közben nem vigasztaljak meg a gyerekeket, addig ordíttatják őket, amíg el nem alszanak) egyáltalán nem válaszkész. Azt találtam ki, hogy oda csak délig fog járni, hogy még véletlenül se sirassák meg az én amúgy sem alvó gyermekemet. Na de mi van, ha minden más helyzetben így állnak hozzá a gyerekekhez? Például büntetnek és nem kezelik megfelelően a hisztit? Erről a fejezetről semmit sem tudok. Ismerős anyukák agyba-főbe dicsérik a bölcsit, csak én vagyok ilyen szkeptikus amiatt, hogy többször is láttam hogyan folyik az altatás az udvaron.
A másik lehetőség egy belvárosi óvoda, ahol egy nagyon kedves ismerős óvónéni dolgozik. Ide már egész napra járna heti háromszor, tehát bent kéne aludnia. Viszont az ismerősöm megígérte, hogy nem hagyná sírni egy percig sem. Egyetlen-egy baj van ezzel a dologgal: Balázs még nem szobatiszta, tehát 3 éves kor alatt nem kötelesek felvenni. Azt mondta az óvónéni, hogy ez kettőnk titka marad és ő majd szépen lassan leszoktatja a pelusról. Ezt a részt már én is elkezdtem itthon, de nagyon nem haladunk. Szép színes, figurás alsónadrágokat adok rá tegnap óta, de van hogy egy óra alatt háromszor is bepisil.( Nem is tudtam, hogy ilyen sokat pisil a Fiam :)) A billire már egy jó ideje nem ül rá, hiába van neki egy olyan is, ami dudál és kormányos( autómániás továbbra is a Drága). A WC-szűkítőre ráül néha, de nincs oda azért sem, pedig pár hónapja egész jól haladtunk a WC-n illetve billin pisiléssel, aztán elkezdett ellene kézzel-lábbal tiltakozni én meg ráhagytam, mert a csapból is az folyik, hogy a szobatisztaságot nem szabad erőltetni. Mindez szép és jó, de vajon meddig hagyjam rá? Úgy hogy most újrakezdtük az egészet. Rendeltem neki két leszoktató bugyit is, hátha azokkal mindkettőnknek könnyebb lesz. Ma sem ült rá egyik bilijére sem, de már többször belepisilt a bili kivehető betétjébe, amikor piszoárként tartottam elé.

Nagyon szeretném, ha összejönne ez az óvoda. Sokkal jobban fejlődne egy vegyes csoportban, ahol csak 12-en mint egy bölcsiben, ahol vannak vagy 30an és tuti, hogy nem törekednének a szobatisztaságra. Szerintem ott csak visszafejlődne. Ráadásul egy ismerősöm lenne az óvónője, ami nem egy elhanyagolható szempont. A hét közepe felé fogom megtudni, hogy felveszik-e.
Mindenképpen egy olyan helyre szeretném beadni, ahol válaszkészek egy gyerekkel és nem az a cél, hogy minél előbb betörjék mindenfajta elavult módszerrel.

Nem lesz könnyű, de bízom benne, hogy megoldjuk valahogy. Legfeljebb ideköltöztetem anyukámat, ha sehogy sem tudom beszoktatni a közösségbe, de ezt azért nem szeretném, mert szeptembertől amúgy is kötelező lenne és mindannyiuknak jobb, ha most kisebb etápokban megszokja.
A februári lombikot elhalasztjuk, majd csak júniusban folytatjuk, amikor befejezem a munkát. Jól is jön most egy kis regenerálódás a szervezetemnek, mert rettegek a sok rákot okozó hormontól. Nem szabad elfelejtenem, hogy már van egy gyermekem, akit fel kell nevelni. Mivel most érdemes lenne ledolgozni ezt a 180 napot, tehát nem lenne szerencsés még vagy 2-3 hónapig természetes úton sem teherbe esnem, nagy örömmel hagyjuk ki végre az erőltetett, könyökünkön kijövő peteérés körüli szexet.
Szóval így állunk most. Tudom, hogy majd csak kialakul minden. Addig is sírok még egy kicsit.