Jelenet egy sírni hagyott kisbaba életéből ;(

Este 7 óra van. Lázas készülődés folyik, egy fontos családi eseményre készül mindenki. Már csak a fodrász ügyködik, mindenki más sminkel és öltözködik. Egyszer csak édes babasírás szűrődik ki a hálószobából. Fiatal anyuka félig felöltözve odamegy és kihozza a körülbelül 3 hónapos csecsemőt a kanapéra és továbbmegy, sietni kell...A kisbaba újra elkezd sírni, hiszen legalább 30 fok van odabent, biztos éhes, de ha más nem akkor minimum szomjas. Dolgozni mentem oda, de nem érdekel más, csak az, hogy ez az aranyos kislány jól érezze magát. Nem kérdezek senkit, odamegyek hozzá és elkezdem szórakoztatni. Először csak óvatosan közeledek, de látom, hogy senkit sem zavar, így egyre bátrabb vagyok. Felveszem, sétálok vele, nyugtatgatom, ha kell és szeretgetem. Nagyon hálás érte, nem érdekli, hogy most lát életében először. Bugyborékol a szája, olyan cukorfalat, olyan édes, hogy legszívesebben hazavinném. Most értem meg, hogy egy örökbe fogadott gyermeket is nagyon lehet szeretni...Szívesen tenném, ha a férjem nem tiltakozna ellenne....Eltelik egy óra és a kislány egyre nyűgösebb lesz. Gondolom most már nagyon éhes és hát a pelenkáját sem cserélték még ki. Félve kérdezem az anyukát, hogy mit eszik a gyerek, mert most már nagyon éhes lehet. Nagy nehezen odajön és előveszi a cicijét. Legalább szoptat, gondolom magamban és örülök. A kicsi hálás babakacajjal jutalmazza a cicit és gyorsan magáévá teszi. Nem telik el 5 percnél tovább és anyuka felpattan. Az édes kicsibaba sír, nem lakott még jól. Odamegyek hozzá, felveszem és vérzik a szívem érte. Mit meg nem adtam volna, hogy tudjak szoptatni, 3 órákat hagytam Balázst a cicimen annak idején, de a mérleg nyele egy dekát sem mozdult, semmit nem tudott belőle kiszívni, így 9 hónapon át fejtem, hogy tudjak anyatejet adni az én drága kincsemnek. Ő tud szoptatni, de nem érdekli, fontosabb órákig sminkelni...3 kislánya van, nem lehet több köztük másfél évnél. Biztos nehéz neki és elege is van. Biztos reménykedett benne, hogy születik egy fia is, de nem így lett. Mégsem tudom sajnálni....
A nagyobb gyerekek szótlanok, mindent eltűrnek, még azt is, amikor anyuka húzza frizurakészítés közben a hajukat. Rendesen be lehetnem fenyítve...
Sajnálom az elcseszett gyerekkorukat és sajnálom magamat is. A sors leszarja, hogy valaki válaszkészen próbálja nevelni a gyermekét, csak büntetni tud a nem létező nem is tudom miért.
Nem és nem értem, hogy az ilyen anyák miért termékenyek?
Eltelt két nap és azóta is arra az édes kis tüneményre tudok gondolni. Legszívesebben hazahoztam volna. Tiszta szívemből remélem, hogy ez máskor nem így van, csak az az egy este volt kivétel. Hálás vagyok, hogy ott lehettem és legalább pár órán keresztül kényeztethettem az a kicsilányt úgy, ahogy minden anyukának KUTYAKÖTELESSÉGE lenne!!!