Kórházi napok

Végre hazajöhettünk ma a kórházból. Na, nem azért mondom ezt, mert olyan rossz volt ott, hanem amiatt, hogy kicsit besárgult Balázs és ma reggelig aggódtunk emiatt. Határeset volt a bilirubin szintje, így elengedtek minket. Borzalmas érzés, ha a babádnak baja van. Még egy ilyen ártalmatlan sárgaság is ráhozza az emberre a frászt. Olyan pici, olyan törékeny szegénykém...

Pünkösd Hétfő van. Tavaly Pünkösd Hétfőn volt az első reményekkel teli inszeminációm, idén meg a Kisbabábat hozhattam haza ezen a napon. Csodálatos dolog!

Az viszont nagyon félelmetes volt, amikor tegnap reggel közölték velünk, hogy Balázs be van sárgulva és nem biztos, hogy hazajöhetünk a 3. napon. Apával együtt sírtunk a szobában, annyira megijedtünk. Annyira féltettük a mi kis Törpénket, aki szinte elvész magas apukája karjaiban. 50 centijével pont akkora, mint a férjem alkarja.

Mondták, hogy etessem, mert az segít. Na, gondolkodás nélkül belenyomtam a cukros vizet a szájába, nem érdekeltek az addigi elveim. Éjjel úgy is azzal etetik a csecsemőosztályon. Sőt, tegnap este én kértem meg őket, hogy adjanak neki tápot minél hamarabb, mert nagyon éhes szegénykém. Folyamatosan próbáltam én cicire rakni, de nem igazán tudott szopizni. A férjem vett bimbóvédőt, de olyan nagy, hogy be sem fér a Kicsikém szájába. A látogatók is folyamatosan jöttek, állandóan megzavartak. Nem is értem, hogy miért jönnek pasik, legszívesebben csak nőket engedtem volna be. Mondjuk a végén már nem is tőrödtem velük, egyszerűen csak hátat fordítottam és próbáltam Balázst szoptatni, amikor csak felsírt. Szóval, már most tudom, hogy igény szerint fogom szoptatni a Drágámat, nem 3 óránként és a 10 perc egyik cici, 10 perc másik cici elv is mehet a levesbe. Ilyen pici babát, aki ilyen kis súllyal született és alig tud szopizni, nem lehet korlátozni, mondjon bárki bármit.
A tejem szerencsére beindult a 2. napon. Igaz, nem úszok benne, de legalább van. A mellszívom folyamatos használatban van, pedig emlékszem, hogy a szülésfelkészítőn még rá is kérdeztem a Héber Juditnál, hogy tényleg kell-e mellszívót vinni a kórházba. Minden ismerősöm azt mondta, hogy felesleges és én is annak gondoltam. Emiatt csak egy használt kézit vettem, mondván, úgy sem lesz rá szükség, de legyen, ha már kérik a kórházi tásákába.
A férjem nagyon aggódott már az első napon amiatt, hogy nem indul be a tejem, így egymás után itatta velem a szoptatós teákat. Még jó, hogy vettem egy dobozzal, mert erre is azt mondták az ismerőseim, hogy nem lesz rá szükség, mert ők úgy jártak, hogy begyulladt a mellük tőle.
Bevallom, az sem segített, amikor a kedves látogatóim stresszeltek azzal, hogy nekik már a szülés első napján folyt a tejük és az sem, hogy mindenki próbálta megmutatni hogyan kell mellre helyezni a babát. Tudom, hogy jót akartak, de ez engem mérhetetlenül stresszelt. Elkezdődött a mindenki mindent jobban tud nálam és az egymásnak ellentmondó tanácsok időszaka.

Az első éjszakám a kórházban nem volt nyugodt. Úgy tudtam hogy az újszülötteket etetés után és előtt is pelenkázni kell. Mielőtt betoltam este a csecsemőosztályra csak síma vizet adtam neki pelenkázás előtt körülbelül fél órával. A szívbaj jött rám, amikor a peluscsere közben elkezdett ömleni valami a szájából. Még jó, hogy a szobatársam egy kétgyermekes anyuka volt, aki megnyugtatott és elmondta, hogy etetés után pont emiatt nem szabad pelenkázni. A csecsemősök azt mondták, hogy rakjam ilyenkor hasra, így nem fog megfulladni. Ezt sem igazán értettem, mert eddig arról volt szó, hogy éjszaka nem fekhet hason a baba a csecsemőhalál miatt. Minden babakocsiban van légzésfigyelő, de ettől függetlenül, egyáltalán nem voltam nyugodt. Úgy aludtam el, hogy potyogtak a könnyeim. Aznap estig csak egy egyszerű nő voltam, aki gyereket szült. Az anyává válás folyamata csak ezután kezdődött...

Az első pelenkázás is emlélezetes marad számomra. Hiába gyakoroltam itthon egy nagy játéknyuszin, élesben nem volt olyan egyszerű, segítséget kellett kérnem hozzá:

Egyébként jó döntés volt alapítványi szobában feküdni. Két személyeset akartam, mivel az kicsivel olcsóbb mint az egy ágyas és gondoltam, a társaság is jót fog tenni. Utólag azt mondom, hogy legközelebb egy ágyasat választok, mivel most megtapasztaltam milyen egyedül lenni két napon keresztül. Sokkal jobb volt! Nem a szobatársammal volt gond, hanem a közös látógatókkal. A sajátjaim is zavartak, nemhogy az idegenek.
Örültem, hogy becsomagoltam mindent, amit a János kórház honlapján javasolnak, mert szükség volt rá.
A kórházi kosztra sem panaszkodom, számomra ehető volt, pedig elég finnyás vagyok.

A hazafelé vezető út zökkenőmentes volt. Balázs elveszett a hordozóban, de szemmel láthatóan élvezte ahogy ringatja a kocsi. Rengeteget autókáztunk, amíg a pocimban volt. Úgy tűnik, emlékezett rá :)

Mindig is féltem attól, hogy a kutyánk féltékeny lesz a babára, így még a kórházban tartózkodás alatt, a férjem hazahozott egy pelust, amit megszagoltatott vele. Most azt csináltuk, hogy a férjem kezében volt a hordozó( ő a "falkavezér" ) és a kerítésen keresztül mutattuk meg neki Balázst, pont úgy, ahogy a védőnőm javasolta. Remélem beválik ez a módszer és nem fogja majd bántani.